A vitákat, politikai színezetű véleménynyilvánításokat az íjfeszítők népe nem kerülheti el, - nem tudta elkerülni a közeli és régebbi múltban sem. Mert aki a magyarság értékeinek gyarapítását tartotta életcéljának, - legyen népzene kutatás, régészet, építészet, táncház-mozgalom, stb… - annak a „bűgatyástól a „mucsain” át a
„szélsőjobboldali fasisztáig”, sok minden kijutott. Hiába szeretnénk messzemenőkig kimaradni az efféle csatározásokból, de abban a pillanatban, ahogy visszacsapó íjunkkal a közönség előtt megjelenünk, a döntést már meghoztuk.
Nem mindegy tehát, hogy milyen fölkészültséggel fogadjuk az akár a legjobb indulatból táplálkozó – ám esetleg minden alapot nélkülöző – társadalmi reakciókat.
Nincs még egy ország és nép a világon, amely megosztottabb volna nemzeti értékeit illetően, mint a magyarság. A „turáni átok” igazi hungarikum, mert hagytuk az idegenszívű politikát, hogy azzá tegye. Párizsban az Eiffel-torony kigúnyolásáért azonnali csendőrpofon jár, nálunk a Szent Korona lehet micisapka, a Szent Jobb: tetemcafat. Az intézményesített nemzetgyalázásra külön rádió és TV-csatornák specializálódtak. Mert hagytuk, hogy így legyen… Azonban a nyílt gyűlölettel könnyű leszámolni, de sokkal nehezebb a nemzeti köntösbe bújtatott félművelt butasághalmazzal. Az igazi károkat ez a jelenség okozza, az őskultúra-biznisz minden vadhajtásával együtt.
Személyes élményből bőven akad, most csak néhányról számolnék be lazításként. Az egyik egy „európai műveltségű” könyvkiadótól származik, aki megkérdezte tőlem, hogy „minek a magyarságunkat bizonygatni…” Remélem, e könyv elolvasása után érthető lesz, miért döbbentem meg a kérdésen olyannyira, hogy válaszolni sem volt lelkierőm. A másik élményt egy ismert szekta tagjának köszönhettem, aki halálos komolysággal megkérdezte: „ha már annyira tisztelitek a lovat, akkor miért eszitek meg?” De volt ennél borzasztóbb is. Egy apuka, aki tíz éves kislányát a novemberi köddel dacolva (nevelési szándékból!?) hurcolta hozzánk lovagolni, kijelenti, hogy minden sportot el lehet sajátítani, hiszen mindez „kizárólag a test idomításán múlik”! Ő a lovasíjászatban egyedül az izmok játékát látta. Lelke rajta – ha van.
Az ember hajlamos a rosszra emlékezni, holott sokkal több a lovasíjászatot körülölelő jóság, bár a határtalan lelkesedés éppúgy táplálhat hamisságot, mint a rosszindulat. Igenis szükség van a teljes körű képzésre, hiszen ma már mindent lehet, így a fejekben növekvő zűrzavar rövid idő alatt maga alá temetheti akár a legtisztább kezdeményezést is.
Ne hagyjuk!
Ebben szeretnék segíteni e rövid könyvvel.
/Őstörténeti jegyzetünk a Karahun Lovasíjászat kísérleti régészeti megfigyeléseire alapoz. Köszönet minden résztvevőnek és támogatónak, a kezdőktől a haladókig egyaránt/ |
Eddig 0 hozzászólás érkezett. 
Címkék:
