Minden társadalomnak léteznek továbbörökíthető értékei, de korántsem egyformán tartja fontosnak védelmét, korántsem törődik eléggé a továbbadással. Pedig: "ki múltját nem becsüli, jövőjét nem érdemli!"
Már kezdünk ott tartani, hogy a "jövőt nem érdemli..."
Az örökségvédelem jobb helyeken működőképes állami feladat, erre alapítványt létrehozni felesleges. Azonban az utóbbi évek személyes tapasztalatai szerint hiába kerestük a társadalmi- és magánszervezetek programjaiban a miénknek megfelelőt, pillanatok alatt kiderült, nem értékőrzésről van szó, hanem kőkemény üzletről, esetenként áltudományos népbutításról. Tisztelet a kivételnek! Már ahol egyáltalán történik valami örökségvédelem, hagyományőrző harcművészet, tudományos igényű könyvkiadás, népi kézművesség, stb., dolgában, és NEM a percenként alakuló nagyon ősmagyar politikai fedőszervezetről van szó...
Lehet-e szekta alapítás és szekértábor szervezés, valamint politikai hátszél nélkül honfoglaláskori örökségvédelmi feladatokat teljesíteni, tudományos értékű műhelymunkát végezni?
Hisszük, hogy lehet! "Magad uram, ha nincs szolgád" - és kezünkbe vettük sorsunkat. Eddigi tapasztalataink bebizonyították, hogy könyveinket olvassák, filmjeinket tízezrével töltik le, azaz: szükség van a Karahun Örökségvédelmi Alapítvány munkájára. Széteső világunkban nyilván könnyebb lenne százmilliós sportlétesítményi háttérrel, turista buszokkal, falunapos hajcihőkkel hirtelen sikert elérni, de akkor pontosan az a műhelymunka kerülne veszélybe, ami sajátos tudásunkhoz vezetett.
Mit veszíthet az ember, ha ilyen fába vágja a fejszéjét? Sokat nem, hiszen kettőt mindenképpen megtart: a hitet - és a hit nélkül működésképtelen napi cselekvést. Mert - ha van alapítvány, ha nincs, - ígérjük: továbbra is könyveket írunk őstörténetről, ló és humán etológiáról, lovasíjászatról... Szép nyári hajnalokon vendégeket fogadunk, és tanítunk őstörténetet, lovaglást, magyarok íjászatát legjobb tudásunk szerint.
Egyszer méltó rangja lesz ennek a tudásnak is. Csak remélni tudjuk, hogy nem omlanak tovább kis falunk több száz éves tornácos házai, nem szántják be egy tarvágás után a Zádor erdő szkíta halomsírját és lesz még valaki, aki puszta szeretetből megfarag egy hun-magyar fanyergett, mert neki is lesz egy fia, aki íjat feszít kedves lova hátán nap mint nap.
Ám ha a sikerben nem bíznánk, mi értelme volna? Eleinte a legnagyobb akadály az ismeretlenség volt . Kitartó munkával elértük, hogy ez a honlap kellően látogatott legyen. Mert aki felvette már velünk a kapcsolatot, többnyire nem bánta meg...
"Atilla kardja" Bécsben van azóta is. Ahogy a Nagyszentmiklósi Kincs sem a magyar múzeumban ékeskedik. De lélekben mindig velünk marad... |
Eddig 10 hozzászólás érkezett. 
Címkék:
